ANCHOR - A MÚLT OLYAN MINT A HORGONY.

©
interjú Amy-vel, a nox-arcana irónőjével. gondolkodott már az öngyilkosságon?

2017. július 21., péntek - július 21, 2017; Isabelle;
0 komment
Úgy döntöttem, elkészítem az első sorozatot a blogomra, amiben interjúztatni fogok. 
Na de miként is? 
Első szempontja az én interjúimnak, hogy nem általános kérdéseket teszek fel az adott személynek, hanem egy sokkal komolyabb hangvételű interjúra számíthat az illető. Talán túl személyes, talán túl szémélytelen kérdéseket is feltehetek, természetesen személyre szabottan. 
A későbbiekben várható lesz olyan interjú, olyan emberekkel, akik Törökországról fognak mesélni nektek, felnőtt emberekről beszélünk nagyrészt, és mindenki elfogja mondani a tapasztalatait, és még sok minden mást is, a Török kultúrával, országgal kapcsolatban. 
Ha szeretnéd, hogy veled is készítsek interjút, akkor a poszt végén megtalálod az elérhetőségemet. 

Első alanyom nem más, mint az egyik legrégebbi bloggertársnőm akit ismerek, a Nox-arcana.gp írónője, Amy. :) 
Nagyon tetszettek a válaszai, nem bújt ki a kérdés alól, és köszönöm, hogy elkészíthettem ezt vele!:)

1. Drága Amy, van olyan dolog, amit a blogolás tanított neked? Például volt már olyan, hogy egy poszt megírása közben rájöttél olyan dologra magaddal kapcsolatban, amit addig még nem tudtál?
Egyet biztosan: nem írok magamról E/3-ban többet, mert adódott belőle félreértés. És hogy óvatosan kell véleményt alkotnom, mert bizony vannak, akik nehezebben fogadják el.
Így jó dologra annyira tudok gondolni, hogy mindig tanulni akarok, hogy mit tudok kihozni magamból, tudok-e megújulni. A kitartásomat is edzem ezzel, mert időnként tényleg megindul a vezérhangya, hogy újíthatnék.

2. Melyik volt az a film, vagy sorozat, ami mély érzéseket váltott ki belőled, és ami miatt megváltozott benned egy-két dolog?
Filmben az Ördög Pradát visel az, amit tudnék említeni, hogy az emberi kapcsolatok rendkívül fontosak, nem lehet mindent feláldozni a munkáért, és nem minden a divat. És egy időben tényleg úgy véltem, hogy az újságírói állás egy remek dolog, de ezek után el kellett gondolkodnom, hogy talán mégsem annyira. A The Walking Dead pedig a sorozatok közül pedig azért, mert magamra találtam egy karakterben, aki még most is él, és rá keleltt jönnöm, hogy egy szinten azért vagyunk azonosak, mert olyan túlélő, mint én vagyok. Ezek mellett rengeteget tanultam a túlélésről, az emberismeretről, és hogy a család nem ér véget a vérrel.

3. Ha tudnád, hogy olyan betegségben szenvedsz, ami nem gyógyítható, mi lenne az a dolog, amit megváltoztatnál az életedben arra az időre, amíg meg el nem hagyod a földet?
Mindenképpen határozottabb lennék, és mindent kipróbálnék, amit a bakancslistámra tettem, de nem élnék vissza vele. Meglepődnék, hogyha csak úgy jönnének az ajándékok, mert akkor is úgy érezném, hogy nem érdemlem meg.

4. Gondolkodtál már öngyilkosságon? Ha igen miért, és miért nem tetted meg?
Megesett… még a középiskolában, hogy a villamos elé vetem magam, mert majdnem két évig depressziós voltam. Bántottak azért, amiért lélegeztem, amiért bementem egyáltalán órákra, hogy öltözködtem, mit ettem, mit ittam. Még azért is, hogy szerettem egy zenekart. De mindig, mikor jött a jármű, nem tettem meg. Azt súgta egy belső hang, hogy ez egy ideiglenes állapot, lesz jobb is, ezt csak túl kell élni, mert egy akadály, amit le kell küzdenem. Nem mondom, hogy nem jutnak eszembe dolgok azokból az időkből… de ott volt a zene, ami kihúzott. Leginkább abba kapaszkodtam, mivel nem volt lehetőségem iskolát váltani.

5. Melyik volt életed legszebb pillanata, élménye, és miért az volt az?
Hű… igazából majdnem minden egy klassz nap, amikor valami jó történt velem. Mikor egyszer szülinapomon meglepetésbulit kaptam. Vagy mielőtt Finnországba utaztam volna, akkor heten-nyolcan szerveztek egy kis bulit az egyik teaházban nekem. Az ilyeneken mindig meghatódom, és tényleg úgy érzem, ez nem velem történik. Ezek egy kicsivel jelentenek többet nekem, minthogy elmehettem egy-egy régóta vágyott koncertre.

6. Ha bármilyen állást választhatnál a világon, melyik lenne az, és miért pont az?
Ez egy nagyon jó kérdés, mert igazából nem tudom. Egy időben nagyon szerettem volna a legnagyobb magyar metalos magazinban szerkesztő lenni, mivel ránézésre meg tudtam mondani, hogy kell csinálni, de valamiért még nem jött össze. Az egyik régi álmom, hogy egy zenekar roadie-ja legyek, mert így világot láthatnék, jó társaságban lehetnék, és megismerhetnék egy csomó klassz embert. Valamint magam is próbára tehetném, hogy mennyire vagyok találékony, mert bizony ilyen helyzetekben számtalan előreláthatatlan dolog történhet.

7. Tudjuk rólad, hogy fogytál 15 kilót. Mi volt a legnagyobb motivációd, és mi a cél még?
Igazából nem volt . Kb. már hatodik osztályos korom óta tudom, hogy nem jó ez így, hogy van rajtam felesleg, és mindig próbálkoztam mindennel, hogy legalább a centik menjenek, ha már a kilók nem. Még érettségi idején kezdtem utánaolvasni, hogy van-e valami a testemen belül, ami okozhatja, mert sokáig pajzsmirigy-alulműködésre gondoltam, de azonban ezt pár éve megcáfolták, hogy full egészséges vagyok (már amennyire lehetséges ilyenkor annak lenni), belül minden rendben van. Aztán januárban, költözés után ráálltam a mérlegre, és akkor ért az igencsak szívmelengető látvány, hogy jócskán kevesebbet mutat a mérleg, pedig nem diétáztam és nem is edzettem. Sokat dolgoztam, így kevés időm akadt henyélni és enni.
A célom, hogy 69 kiló legyek, mivel a magasságomhoz ez az ideális testsúly. Mivel a fogyásom után maradt rajtam bőrfelesleg, tuti ott van az a hiányzó súly, így azt próbálom eltűntetni több-kevesebb kitartással. Utána viszont mindenképpen megünneplem egy tetoválással, hogy elértem.

8. Mit gondolsz a mai társadalomról? A mai lányokról, fiúkról. Mit gondolsz, könnyebb
megtartani egy hosszú kapcsolatot a mai világban, vagy régen sokkal könnyebb lehetett?

Az tény, hogy amióta van közösségi média, elég egyetlen kép is, hogy megszülessen a féltékenység. Így igen, régebben szerintem könnyebb volt kapcsolatot megtartani, de szerezni nehezebb.
Sajnos egyre több fiatalon látom, hogy egyre közönségesebben öltöznek, szinte mindenük kint van, főleg így nyáron, és ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a szülei hogy engedhetik így ki utcára. Sajnos a legtöbben nem úgy gondolkodnak, hogy ez nem felhívás az erőszakra, hanem tényleg úgy, ahogy. A mai átlagos fiúk pedig túl hasonlóak, és nincs mi megfogjon bennük. Kevés olyan egyedi embert láttam, aki kitűnt eddig a tömegből, pedig nem is a műfajomba tartozó egyénekről beszélek, mert ők többnyire foglaltak. Nem tudom, mi a hosszú kapcsolat titka sajnos. Szerintem a megértés, az elfogadás, a hűség és a megbeszélés. Mindent meg kell beszélni, akármilyen kis hülyeség vagy lényegtelen dolog is az. Ettől vagyunk emberek, nem félistenek vagy istenek.

9. Van olyan dolog, amit az olvasóid nem tudnak rólad, mert eddig titkoltad, de most készen állsz megosztani velük?
Igazából van ilyen, de nem akarom megosztani még. Még nincs itt az ideje. De amint eljön az idő, mindenképp megteszem.

10. Volt már olyan helyzet, hogy hazudtál egy-egy posztodban? Ha igen, miért hazudtál?
Nem, túlságosan igazságos embernek tartom magam ahhoz, hogy hazudjak. Feleslegesnek is tartom. Ezért sem kezdtem bele soha egy új blogba egy kitalált karakterrel, mert egyrészt a 3. posztban kapásból lebuktattam volna magam, másrészt meg eleve nem tudom nem saját magamat adni.

11. Mit gondolsz saját magadról? Boldog vagy, jól érzed magad ott ahol vagy, úgy ahogy vagy, vagy pedig változtatnál dolgokon? Ha változtatnál, mit változtatnál?
Jól érezni nem érzem jól magam jelenleg, de ez egy közeljövőbeli poszt tartalma lesz, és most nem osztanám meg. Még egy kis sokkos vagyok, hogy nemrég meghalt Chester Bennington, aki nekem kiskamaszkorom legmeghatározóbb személye volt. Az élet azért megy tovább, mert rengeteg mindent változtatnék. Most példaként csak azt mondanám, hogy szeretnék végre úgy élni, hogy ne csak a holnapra gondoljak, hanem egy picikét tovább is.

12. Melyik a kedvenc idézeted, és miért?
Ezeregy meg egyet fel tudnék sorolni, de jelenleg ez az, amire azt mondom, hogy a legeslegnagyobb útmutatóm a jelenlegi helyzetemben:
„Én most eldobom a gondomat
Nem zárhat be egy gondolat
Kell minden boldog pillanat
Nem tarthat a súly a víz alatt”
- Depresszió: A víz alatt
Időnként muszáj megállnom, és kibújnom abból a végeláthatatlan gond-toronyból, ami körbevesz, és mégha csak egy fél napra is, de elfelejteni, hogy ott vannak. Ilyenkor erőt merítek a folytatáshoz, legyen az egy könyv, egy dal vagy egy játék. Nem foglalkozom azzal, hogy negatív dolgokat mondanak, rossz hírekkel van tele a tévé, vagy éppen mit kellene főznöm. Egyszerűen… ez az én feltöltőm.

13. Mit üzensz az olvasóimnak, és a sajátjaidnak?
Szeressétek Izát, mert egy hatalmas szívvel megáldott lány, akinek örülök, hogy a barátaim között tudhatom. Remélem, őt is ugyanolyan sokáig fogjátok olvasni és szeretni. Akik eddig követtek, remélem, ezek után is maradni fognak, köszöntöm az újoncokat. Figyeljetek egymásra, sziasztok.

Ha szeretnél te is egy komolyabb hangzású, önfelismerő interjút készíteni velem, nyugodtan írj a chatben, és felvesszük egymással a kapcsolatot, vagy a következő email címemre tudsz küldeni egy emailt: fetishblog@gmail.com

majdnem meghaltunk a repülőgépen? - "élmény"beszámoló #2

- július 21, 2017; Isabelle;
0 komment
Elérkeztem az élménybeszámolóm 2. részéhez. Leírom ismét, ha valaki most olvasná először, hogy az első részét IDE kattintva elolvashatjátok, arról szól hogy milyen borzalmas utam volt Magyarországra. 

Készüljetek fel, ennél rosszabb következik most!

Magyarországon nem sok mindent csináltam, volt egy jópár intézni valóm, de nagyobb időmet a barátnőimmel töltöttem, és pihentem amikor csak tudtam. Utolsó előtti napon, nagy készülődésekben voltunk, ugyanis hoztam haza magammal a keresztanyukámat, a nővéremet és a barátját, illetve a húgomat. Nagy volt az izgalom, ők még sosem voltak külföldön, csak a nővérem, viszont sosem repültek még. Utolsó éjszaka söröztünk, énekelgettünk, zenét hallgattunk, majd éjfél körül nyugovóra tértünk, ugyanis fél 4-kor kelnünk kellett. Fel is kelt mindenki, lemértük még egyszer a bőröndöket, majd készülődni kezdtünk. Megérkezett az Oszkár is értünk, összesen 5 bőröndünk volt, elég nagyok, a sofőr elég furán nézett ránk, de nem baj.. Elérkezett a hosszú autóút, Budapestre vissza a Liszt Ferenc reptérre. Miután odaértünk, elütöttük még egy kicsit az időt, vettünk 5000 (!!!!) forintér a reptéren 3 darab innivalót (!!!!) és egy kicsit felháborodtunk magunk között. Na de, mindegy is. Induljunk becsekkolni, és keressük meg a kapunkat. Minden tök simán ment, elsem hittem hogy ennyire simán menne egy utazásom, úgyhogy számítottam rá, hogy itt valami nagyon nem lesz rendben.

Miután megtaláltuk a kaput, megvártuk a kisbuszt, felszálltunk, elvitt a repülőhöz, ott kiszálltunk, felszálltunk a repülőre, és kezdődött életem legnagyobb és eddigi legtragikusabb eseménye. Először, minden oké volt. Tudtam, hogy várunk még egy 10-15 percet felszállás előtt, így teljesen nyugodt voltam, de közben izgultam azon, hogy a családomnak tetszeni fog-e a repülőút. Eltelt 10 perc, kezdett meleg lenni, ugyebár ajtók zárva, légkondi nem működik. (Szerintem a legtöbben tudják, de azért leírom ha valaki nem tudná, hogy a repülőn nincsenek nyitásra használható ablakok. Az egész repülőt a légkondi hűti, abban az esetben ha a motor működik természetesen, illetve csak akkor lehet kinti friss levegőhöz jutni, ha a repülő ajtaját kinyitják.) Eltelt 15-20 perc, már kezdtem körülnézni, hogy nem-e tűnik fel valakinek, hogy valami nincs rendben, ennyit azért nem szoktunk állni a géppel felszállás előtt. Egyre melegebb lett, a levegő kezdett elfogyni. Észrevettem, hogy a stewardess-ek fel-alá mászkálnak gyorsan, és idegesen, intézkednek valamit, és elég zaklatottnak látszottak. Eltelt 25-30 perc. Itt már kezdett mindenkinek melege lennie, többen is elkezdték legyezni magukat, mert már nagyon fogyóban volt a benti levegő. Kezdtem látni az ilyedtséget az arcokon, és elkezdtek többen is felállni a helyükről, és kimenni a kis "előtérbe" hogy talán ott több a levegő. A pilóta bejelentkezett a hangszórón, és bemondta, hogy egy kis problémába ütköztünk, de nemsokára felszállunk, és elnézést kért a kellemetlenségért. 35-40 perc. Egy nő rosszul lett, a bent lévő kisbabák ordítani kezdtek, a stewardessek vizeket készítettek elő, és poharakat. Én elővettem a telefonom, bekapcsoltam, és felhívtam a barátomat, hogy valami nincs rendben, nem megy a gép, és nincs levegő bent. Sorban rosszul vannak az emberek, vizet osztogatnak a stewardessek, és a kisbabák fölsőjét bevizesítik, így adják rájuk. 40-45 perc. Felhívtam anyukámat is, aki próbált lenyugtatni, elkezdtem én is rosszul lenni, nem kaptam levegőt már. Felálltam, és kimentem én is a kis fülkébe, kértem én is vizet, és nekitámaszkodtam az ajtónak. E időre már mindenki felállt a székéből felháborodva, hogy nyissák már ki az ajtókat, de a stewardessek csak sokadik rászólás után nyitották ki az ajtókat. Ekkor óriási megkönnyebbülést éreztem, mert komolyan egy köbméternyi levegő nem volt már bent. A családom elég jól viselte, bár a húgom és keresztanyám is bepánikolt. Az öröm nem tartott sokáig, ugyanis körülbelül 5 percet volt nyitva az ajtó, utána megint vissza csukták. Eltelt egy óra. A levegő ismét kezdett elfogyni az ajtócsukások után, és ismét pánikrohamom lett. Mögöttünk ült egy bácsi, és egy néni, akik a neten a híreket olvasgatták, és a légitársaság oldalát nézték, akikkel utaztunk. Mivel hallották hogy magyarok vagyunk, így előre szóltak nekünk, és mondták hogy az oldalukon az van írva, hogy valamilyen system probléma van, ami miatt az összes létező gép áll. Egyik sem száll fel, és nem tudják mikor fog felszállni. Természetesen a legtöbb ember arra gondolt, hogy bomba riadó lehetett a reptéren belül, vagy pedig illetéktelen vadászrepülőgépek jöhettek be az országba, ami miatt nem szállhatunk fel, vagy valami terroristás más dolog. Eltelt már 1 és negyed óra, mindenki szinte rosszul volt. Levegő egyáltalán nem volt, úgy próbálta mindenki legyezni valamivel magát, vizet ittunk, és locsolták magukat az emberek vele. Nekem rengeteg minden megfordult a fejemben, tényleg nagyon rosszul voltam, pánik beteg is vagyok minimális szinten, és rámjött akkor is. Arra gondoltam, hogy tényleg itt fogunk elájulni meghalni, mert nem kapok már levegőt. Ha még 10 percet ott kellett volna lennem, szerintem már nem írnám ezt a bejegyzést. Másfél óra múlva, mikor még mindenki állt a repülőn, és össze vissza kóvályogtak az emberek, a gép egyszercsak megindult, és olyan sebességgel szállt fel mint még soha. Természetesen senki se volt bekötve, senki nem volt a helyén, emberek egymás hegyén hátán másztak gyorsan a helyükre, és kötötték be magukat. Horrorisztikus volt. Ráadásul, a pilóta valami nagyon agyoniskolázott pilóta lehetett, mert nem szállt fel jól sem, és leszállni is úgy szállt le hogy egyszerre tette le a gép mind 3 kerekét, amitől majdnem szétesett a gép, de nem baj, túléltük, sőt, még az óriási légörvényt is, amibe keveredtünk az út során. 
*LÉGITÁRSASÁG NEVE* ÉN ÍGY SZERETLEK. 
Első, és utolsó utam volt azzal a légitársasággal, de nem szeretném nevén nevezni, ez itt nem a reklám helye. Egyébként, a mai napig nem tudjuk mi történt, miért nem szállt fel egy gép sem.. De talán, jobb is..
Miután leszálltunk, kiderült hogy apukám még nincs a reptéren, mert 4 órája dugóban áll Isztambul egyik főútján, és valószínüleg nem is lesz. Így én a nyelvtudásomat kamatoztatva, kerestem egy buszt, ami a Taksim-ra visz, ami kb másfél órára van a reptértől, mert oda könnyebben betudott jutni kocsival a nevelőapukám. Megtaláltam a buszt, felszálltunk, elmentünk, leszálltunk, és ott voltunk. Megláttam nevelő apukámat,és órási megkönnyebbülés volt, hogy most már nem az egész teher az én vállamon van, mert ugye csak én tudtam egyedül beszélni közülünk Törökül, és óriási felelősséget éreztem magamon, hogy minden rendben menjen legalább a buszon. Ezután következett a java az utazásnak, ugyanis az ünnepek miatt (amik nálunk voltak, Ramazan utáni ünnepek) óriási dugók voltak az utakon. Én normális forgalomban, 3 óra lett volna az út haza, de így képzeljétek, csak 6 és fél volt. :) Úgyhogy, mire haza értünk ide hozzánk, már nem volt semmi erőnk, de kellett hogy legyen, főleg nekem, mert nekem kikellett pakolnom a bőröndöm, és újra bepakolni, mert másnap reggel indultunk a nyaralásra. Na de azt, a következő részben. :) 
Így telt az én haza utam, merem állítani, hogy sosem volt ennyire szörnyű utazásom, de remélem hogy soha már nem is lesz ilyen.. :D
Veletek történt már ilyesmi, ehhez hasonló dolog utazás közben?:D

Nyugodj békében drága régi barátom!

2017. július 20., csütörtök - július 20, 2017; Isabelle;
0 komment
Drága Gyuri!

Éjjel már felnéztem az égre, és elmondtam neked mindent, amit el akartam. Most viszont, szeretném elmondani úgy is, hogy mindenki láthassa, hallhassa, hogy mennyire nagyszerű ember voltál. Bizonyára most már egy jobb helyen vagy, és bizonyára csak nevetsz le, valamilyen alkohollal a kezedbe, és csóválod a fejed mosolyogva, hogy milyen buták vagyunk hogy sírunk érted, hisz te egy jobb helyen vagy. Mielőtt az ár elvitt, kitettél Facebook-ra kettő nagyon motiváló üzenetet, amiből csak úgy áradt az az érzés, hogy imádsz élni. És ezt tudtuk is. Mindigis imádtál. Talán ez volt az, ami a vesztedet okozta. Megtanítottál billiárdozni, azóta is játszom, és most már biztos vagyok benne, hogy legyőznélek. Megtanítottál csocsózni. Képzeld, abban is már legyőzhetetlen lettem. Rengeteget buliztunk együtt, nagyon sokat idegesítettelek, sokszor az agyadra mentem, de te csak nevettél. Najó, néha fújtál is már egy nagyot, hogy mennél haza, de a barátod nem akart. Miután rossz dolgok történtek, tudod, utána te voltál az egyetlen, aki nem ítélt el. Aki nem mondta a szemembe azt, amit mindenki más. Te mindig csak hallgattál, és bólogattál. Ha nem tudtál jót mondani, inkább rosszat sem mondtál. Inkább hallgattál. Szeretném megköszönni neked, hogy akárhányszor a segítségedet kértem, akár titkon, te mindig segítettél. Megbízhattam benned, és tudtam azt hogy melletted nem eshet semmi bajom. Nagyszerű ember voltál. Habzsoltad az életet. Tudd, hogy rengeteg embernek hiányzol. Igaz, hogy mi is nagyon nagyon régen beszéltünk utoljára, de a nevetésed, a hangod még itt cseng a fülemben. Tudd hogy nagyszerű barátaid vannak. Tudd, hogy akárhányszor felhoz téged akárki, csak jókat mondanak. De tudd azt is, hogy olyan dolgot hagytál nekünk hátra, amiből tanulhatunk. A te esetedből, megtanultuk élvezni az élet minden percét. Megtanultuk, hogy sosem tudhatjuk mikor lesz vége. Megtanultuk, hogy akárhányszor az élet citrommal kínál, kérjünk hozzá tequilát is. Megtanultuk, hogy sosem tudhatjuk mi fog történni holnap, vagy a te esetedben, akár este. Megtanultuk, hogy szeressük azt, hogy élünk. És élvezzük azt, hogy szeretjük. Megtanultuk, hogy bármekkora a baj, lehet annál rosszabb is bármelyik pillanatban. Köszönjük. Köszönöm. Köszönöm hogy vigyáztál rám éjszakákat a T-boy-ban, és hogy mindig álltál mellettem a söröddel a kezedben, mint egy bátty. Senki nem bánthatott, mert te ott voltál. És most pedig, senki sem bánthat, mert te itt vagy. 
1994 - 2017 Nyugodj békében!

Magyarországon jártam - élménybeszámoló #1

2017. július 16., vasárnap - július 16, 2017; Isabelle;
0 komment
Sziasztok drágáim. Mint tudjátok, az utóbbi három hétben nyaraltam, többször is, több helyen, és
ígértem nektek erről egy élménybeszámolót. Viszont, rengeteg minden történt, és nagyon sok mindent szeretnék leírni, szóval kettő vagy három posztra fogom ezt bontani. Úgyhogy, itt az első, kezdjünk is bele. :)

Június 20.-án, hajnali 4 órakkor vette kezdetét az én nyaralásom. A nagy rózsaszín bőröndömet már bepakoltam, előtte pár nappal pedig Amy-vel lebeszéltem hogy mikor, hol fogunk Budapesten találkozni. Mert bizony, Magyarországon jártam. Nagyon fáradt voltam, egész éjjel nem aludtam, le se feküdtem, mert barátommal telefonáltam végig. Így indult az utam, teljesen karikás szemekkel, fáradtan, és tudtam hogy jópár óra utazás vár még rám. Reggel 7 órakkor szállt fel a gépem, de gyerekek, hogy én mit megszenvedtem..

Volt egy igazoltatás az úton a repülőtér felé, ami elvett tőlünk fél órát. Úgy csekkoltam be,hogy anyát felhívtam hogy várjanak, mert biztos vagyok benne hogy lefogom késni a gépem, úgyhogy ne menjenek még el. Becsekkolni minimum 1 órával a felszállás előtt kell, nálam pedig már 6:20 volt amikor mégcsak az útlevelesnél álltam sorba. Persze, hogy a legmesszebb lévő kaput kaptam meg, ráadásul az Atatürk repülőtér Törökország legnagyobb repülőtere, úgyhogy eltudjátok képzelni utána milyen maratont futottam úgy,hogy egyszer elis tévedtem. 6:40 volt, amikor kiértem az útlevelestől, azaz, 10 percem maradt hogy odaérjek a kapuhoz, mert a busz 50kor indul, hogy elvigyen a repülőhöz. Soha életemben nem futottam még ennyire mint akkor, ráadásul a táskám folyamat kicsattolódott, mert tele volt ruhával az is, szóval... eltudjátok képzelni. Az utolsó pillanatban, amikor megtaláltam a kaput és odaértem, láttam hogy a busz ajtaja csukódik be, és már messziről kiabáltam hogy "Affedersiniz!!!" azaz, "Elnézést!!!" és közben a jegyemet a levegőbe lóbáltam, ezzel jelezve hogy várjanak meg. Gyorsan kifutott az egyik ott dolgozó emberke, és megállította a buszt. Nos, felszálltam, elvittek, felszálltunk, landoltunk, minden oké volt, azt leszámítva hogy semmit nem aludtam még az úton se, mert jobban lekötött a film amit néztem, és aminek már nem emlékszem a címére.

Pár nappal az utazás előtt, anyáék elintézték elvileg, hogy legyen majd ott netem, ugye a Török telefonommal-kártyámmal, viszont mikor bekapcsoltam és láttam hogy nem, még sincs netem, nagyon ideges lettem. Egyrészt, mert senkinek sehol sehogy nem tudtam üzenni, másrészt pedig mert elég borsós összeget elkértek azért, hogy külföldön használhassam a netet, erre nem működik. Fasza.

Mivel, nagyon okos voltam, elvittem magammal a régi Magyar kártyámat, mert mért ne, ilyen helyzetekre tök jól jöhet, és hát nagyon is jól jött. Viszont, abban nem voltam biztos hogy a telefonom kártyafüggetlen-e, és hogy befogadja-e majd a kártyát. Na de erről később. 

Miután leszálltam, elsőként elmentem telefonon boltot keresni, kettő úriember útbaigazított, viszont csak Vodafone bolt van azon a nyamvadt Liszt Ferencen. Nekem pedig egy Telenor kellett volna. Hát, nem tudtak segíteni. Utána, elmentem pénzt váltani, (közben a kettő terminál között fel-alá járkáltam a nagy bőrönddel, mert semmi nem volt egyhelyen) hogy majd a fülkéből fölhívom anyát. Befuccsolt. A fülke nem működött. Közben rájöttem, hogy Amynek 10 órát mondtam, hogy akkorra érjen oda, de rájöttem, hogy Török idő szerint volt megadva a repülőjegyen az idő, szóval én már 9kor ott voltam. Persze, csak én lehetek ilyen balfasz. Na mindegy, egy órát vártam Amyre, a saját hibámból.

Közben, kiterítettem mindenemet a Liszt előtt, kinyitottam a nagy bőröndöm, leültem a földre, és keresni kezdtem a telefondobozom amibe beleraktam a Magyar kártyám. Ez volt az utolsó esélyem. Mint egy csöves kutakodtam a rengeteg ruha között, amit nem tudom minek vittem el, legalábbis ennyit,mert csak 4 napra mentem, dehát.. Tudjátok.. Nők. 

Megtaláltam a kártyát, beletettem, és voáláááá ... Működött. Hát nagyon boldog voltam. Örültem a fejemnek. Közben letelt az egy óra, amíg ennyit vacakoltam, és megérkezett Amy is. Nagyon aranyos lányka, jól kijöttünk egymással, előtte is, akkor is, és azóta is. :) Elvitt egy csomó helyre, aminek a neveit nem tudom, és egy csomót szenvedtünk egy hely megtalálásában, na de azzal nem büszkélkedem inkább... :D Nagy nehezen azt is megtaláltuk, aztán közeledett az estefelé, amikor ugyanis elkellett volna döntenem hogy jutok le Pécsre. Mert hogy busz nem volt, és oszkár sem. Maradt a vonat, csak hogy utálok vonatozni.

Amyvel estefele elköszöntünk egymástól, megjött a nővérem, akivel elmentünk egy vegán étterembe, ahol borzalmas sushit ettem. Később pedig ő segített jegyet venni a vonatnál, plusz még megis várta velem. Ekkor előttem állt egy 5 órás utazás is még, mert a síneket javították, így 2 órát mentem valami roncs busszal egy csomó falu között, és utána átkellett szállni egy másik vonatra. (megjegyzem, a buszon aludtam kb fél órát, de előtte lévő reggel óta amikor felkeltem, azóta semmit) Egy kicsit tönkre is volt már az idegállapotom, meg úgy mindenhogy, de próbáltam nyugtatni magam, hogy még 5 óra és "haza érek.." :)

Este 11 órakkor beis siklottunk a vonattal Pécsre, aminek nagyon megörültem, és nagyon nagy megkönnyebbülés volt. Egésznap cipeltem magammal a bőröndöm, hármas metróra szállított az Amy engem, miután leszálltam arról elmondtam hat miatyánkot, alig kajáltam valamit, nem aludta semmit, fáradt voltam, ráadásul női problémák is aznap kerültek előtérbe, úgyhogy magyarul a faszom kivolt.

Kijött elém a nővérem (amúgy a "nővérem" és a "húgom" megszólítások, mind csak unokatestvérek. Nagyon-nagyon közeliek) és a húgom, akiket már egy éve nem láttam, úgyhogy kicsit megkönnyeztük a találkozást, és elkezdtem mesélni milyen utam volt, és hogy alig várom hogy "haza érjünk".. :D Ahogy hazaértünk, keresztanyukám szalonnás túrós tésztával várt, mert az a kedvencem, és itt Törökben nincs szalonna (semmilyen disznó eredetű étel) sem olyan túró mint ott. Úgyhogy jól bekajáltam, és aludtam. :D

Így telt az utazásom, a későbbiekben még hozom a második, és a harmadik részét is a dolognak. :D
Sok sok puszi, és ölelés


bloggerqueens a fedélzeten

2017. július 14., péntek - július 14, 2017; Isabelle;
0 komment
Mint említettem az előző posztomban, van még egy ajándékom számotokra. Ez nem az én ötletem volt, viszont csatlakoztam én is, mert szerintem egy nagyon jó buli. Jó buli, egy online magazint vezetni. Kitudja később még ebből mi kerekedik ki teljes egészében, szóval belevágtunk. Én kicsit késve érkeztem meg hozzájuk, a nyaralás miatt, de már tőlem is olvashattok kettő hasznos kategóriába tartozó cikket. A magazint 10-en vezetjük, ami valjuk be elég szép szám. Még pár hónappal ezelőtt, Dzseni blogtársnőm elindított egy "kampányt" amiben egy Facebook-os csoportot hírdetett a bloggereknek. Én bizakodóan álltam hozzá, mert miért ne, tök jó ötlet hogy több 10 akár több 100 ember, akik ugyanazzal foglalkozik csak más-más témakörben, egy csoportba vannak. Pár napra rá hogy a csoport megalakult, és meglett egy igen szép számunk, kipattant a fejemből a közös chatcsoport. Így jött létre a Bloggerinák, ahol naponta mondhatni a nap 24 órájában beszélgetünk, elérhetőek vagyunk egymás számára. Innen kezdődött minden. Mostanra már vagyunk vagy 10-15-en, bloggerek, akik igen szoros kapcsolatot építenek egymás között, ami számomra nagyon bíztató, és jó érzés. Így ezzel a magazin oldallal is, szeretnénk megmutatni hogy igenis összelehet tartani ennyi embernek is, és ha nem is konfliktus mentesen, de simán mennek a dolgok.
Fogadjátok sok szeretettel, a G-portál első, és egyetlen online magazinját, 10 bloggerina kezéből.


bloggerqueens


Címkék: , ,


nyílik az ajtó, nem jön be rajta senki

2017. július 13., csütörtök - július 13, 2017; Isabelle;
0 komment

Üdvözlök mindenkit tárt karokkal itt a legújabb blogomon!
Nos, igen. Ez volt az ötlet projektem, az egyik, ugyanis a másikról ami valójában nem az én ötletem, majd később fogtok hallani bővebben.
Átköltöztem Blogspotra, mert mindenki szerint sokkal szebb, amit amúgy én is látok, és mindenki szerint sokkal jobb. Rendszerezettebb. Nos, ebben van valami, főleg mikor elkezdtem tanulmányozni a kódot, amit egyébkén Theanak köszönhetek, és láttam én is hogy ez valóban rendszerezettebb mint egy Gportálos, CSS kód. Nem is tudom mit írhatnék.
3 hete körülbelül, hogy nem volt poszt az előző blogomba, aminek több oka is volt.
Elsőkörben, egy élménybeszámolóval jöttem volna nektek, ugyanis 3 hétre nyaralni mentem, a családom eljött Magyarországról ide Törökbe, és hihetetlen 3 hetet tudhatunk magunk mögött.
Tele utazással, és hülyéskedéssel, kisebb-nagyobb vitákkal, idegeskedéssel az én részemről, de végül minden jól zárult.
Túl jól, azt kell hogy mondjam.
Ezért van az,hogy még nem tudtam megírni az élménybeszámolót, mert ha újra kell "élnem" a dolgot, nem bírom ki sírás nélkül, mert mégcsak 1 hete mentek el,de már nagyon hiányoznak. Szóval, azt hiszem ez egy fajta gyengepont, de ígérem hogy összefogom magam szedni valamikorra, és megkapjátok az élménybeszámolós posztot.
A másik oka pedig ez volt. Nem éreztem már ott jól magam. Nem tetszett a design, nem tetszett semmi sem, ami ott volt. A címmel volt a legtöbb problémám, és tudom hogy megváltoztathattam volna,de attól nem lett volna teljesen újlap, így úgy döntöttem hogy nyitok máshol. Már vagy 2 hónapja forog a fejemben ez a dolog, és most tértem rá egy olyan pontra, hogy megis tegyem. Szóval, szia blogspot.:D
Remélem, hogy jobb időt fogok itt tölteni, de már most jobb érzés egy ilyen rendezett, és szép oldalba írni, úgyhogy már most látom a fejlődést magamban. :D
Érezzétek jól magatokat,és remélem hogy ugyanannyi látogatóm meglesz majd, mint a GP-s oldalamon volt, és vigyázzatok magatokra.

Címkék: